Mama! Nekem miért a temetőbe kell mennem, hogy veled lehessek? Miért nem szoríthatlak magamhoz, mint annyiszor kamaszos zavarral? Miért egy halom földrakásnál guggolva kell elmondanom, mi nyomja a lelkemet? Ki az, aki választ ad, ki az, aki bátorít, ki az, aki hisz bennem minden feltétel nélkül? Ki az, akinek én vagyok a legfontosabb, ki az, ha törik, ha szakad, rohan, és vén felnőtt létemre is a kezemet fogja? Az ágyam szélén ülve, ha beteg vagyok. Ki az, aki a világon egyedüliként a tapintásával, simogatásával, tekintetével megnyugvást ad nekem? Ki az, aki előtt bátra sírhatok, mert tudom ő majd egyetlen gondolatával, kézszorításával vigaszt talál? Ki volt az a "hülye" aki azt állította, hogy az idő majd gyógyírt ad a sebekre? Nem él mamám, és soha nem látom már őt, ebbe kéne belenyugodnom?